Tömegkommunikáció 2.0
Tisztelt Meghívott Vendégek! Kedves Diákok!
Bár április 11-én elsősorban a költészet jut eszünkbe, de úgy hiszem, általánosságban ünnepelhetjük e napon a művészeteket. A költő szavakkal, a képzőművész képekkel, vizualitással kommunikál.
A jelen technológiája a kezünkbe varázsolta a tömegkommunikáció egyre gyorsabb és változatosabb formáit, eszközeit. Felelősséget jelent mindez, hiszen nincs olyan pillanat, amit valahol valaki ne tudna dokumentálni, de az információdömpingben tudni kell eligazodni, választani.
És ehhez tehetség kell. Meg kell látni a lényeget, azonban a tehetség akarat és szorgalom nélkül nem virágzik ki. A legnyilvánvalóbb ez a művészetek esetében. A művészetek formanyelvét tanulni kell, ismerni minden korábbit – hogy újat, eredetit alkothassunk.
Az Oktatási Hivatal a POK-ok szolgáltatásain keresztül fordít nagy figyelmet a tehetséggondozás patronálására. A Komplex rajzverseny az Oktatási Hivatal egyik kiemelt versenye, amit a budapesti POK 2016 óta szervez, de a verseny korábbi formája már 1982 óta kutatja a tehetségeket.
Az évek során fokozatosan nyerte el a verseny mai formáját, egyre inkább az alkotói kreativitást előtérbe helyezve, ahogy a felkészítésben is az oktató munkát a mentoráló jelleg váltotta fel.
Korunk művészeti irányzatait ismernünk, figyelnünk kell. Ahogy Ady mondta: a modernek roppant szolid emberek: a jövendő klasszikusai. Ennek a szellemnek kínál kiváló teret a Ludwig múzeum, ahol izgalmas egyedi és újszerű tárlatok sora váltja egymást, és ahol évről évre kiváló miliőt biztosítanak az együttműködő munkatársak a döntő lebonyolításához. És ezt a szellemet erősíti a verseny szakmai vezetője Garamvölgyi Béla fáradhatatlan munkálkodásával a tehetségek támogatásáért. Mindannyiunk nevében hálás köszönet érte.
Ez a verseny és ez a kiállítás tekinthető fókuszált tehetség-tanácsadásnak is. Lehetőséget adunk a képzőművészet iránt érdeklődő, magasabb óraszámban tanuló, vagy művészi pályára készülő versenyzők teljesítményének összevetésére, egymás munkáinak megismerésére, a versenyfeladatok pedig reményeink szerint segítették a résztvevőket a további fejlődés irányvonalának, lehetőségeinek kijelölésében, erősítették önálló gondolatainak alkotó megfogalmazásában.
A verseny segítséget adott és a jövőben is adni fog a résztvevőknek a képző- és iparművészeti felsőoktatás felvételi követelményeihez.
Köszönet a Deák17 Gyermek és Ifjúsági Művészeti Galéria vezetőségének és munkatársainak, hogy az Oktatási Hivatallal együttműködve lehetőséget biztosítanak az ifjú képzőművészeti tehetségek számára a széles nyilvánosság elé tárni alkotásaikat.
Köszönet a Budapesti POK versenyszervező kollégáinak a gondos szervező munkáért, a szakmai kapcsolat építéséért és ápolásáért a ma megnyíló kiállítás létrejöttéért.
Tisztelettel fordulok a díjazottak és felkészítő tanáraik felé. Aki a világot egy művészetek iránt fogékony és érzékeny ember szemével nézi, másként látja a tárgyiasult valóságot, sokkal több és másfajta érzés, érzelemmel telített gondolat asszociálódik a tárgyak, a természeti jelenségek, az emberek láttán, és aztán mindez újra tárgyiasul a létrehozott műalkotásaikban.
Ünnepeljük együtt a tehetségeket és a művészeteket! Gratulálok a díjazottaknak, a kiállításra kiválasztott alkotások alkotóinak.
Hemrik László – megnyitó
A művészet egyik alapvetése, hogy a művésznek még ha nem is testi valójában, hanem az alkotásain keresztül, a közönség elé kell, hogy lépjen – ezt, ahogy sok mást is az archaikus művészettől kaptuk örökségbe. A sámán időről időre elvarázsolta a közösségét. Ma ez a következőképp történik: a zene megszólal a koncertteremben, a film életre kell a mozivásznon, a kinyitott könyv szövege megelevenedik az olvasó képzeletében. Kiállni az emberek elé, az bizony kihívás. Ebben a kihívásban ott a megmutatkozás feszélyezettsége, az önmagunkra maradás félelme, a mások általi, akár idegenek általi megmérettetés vállalása. Nehéz ügyek ezek, ugyanakkor a művész számára motivációs erővel kell, hogy bírjanak.
A képzőművészet számára a legfontosabb bemutatkozási felület – de nem kizárólagos – a műalkotások hol szorosabb, hol lazább kapcsolatából építkező kiállítás. Ez az a tér, ahol a körülöttünk lebegő vizuális univerzum, sokszor vizuális katyvasz, rendeződni látszik. A kiállítóhely szabadságot és rendet ígérő falain a vizualitást komolyan vevő, azt érteni, elemezni, szétszedni és újraalkotni képes művészek mutatják be munkáikat, amelyek üzeneteket, személyes élményeket közvetítenek a számunkra. De egy kiállítás akár művészettörténeti jelentőségű is lehet. Gondoljatok az első impresszionista kiállításra 1874-ben, Nadar műtermében . Vagy egy századdal később a budapesti Iparterv kiállításokra, 1968-69. Nem biztos, hogy ez a kiállítás, a Tömegkommunikáció 2.0 megfordítja a művészet kerekét, nem is ez a dolga, miközben a fontos üzentek itt is megvannak. De legalább ennyire fontos, hogy megmutassa, kik lesznek, kik lehetnek a vizuális kultúra alakítói, formálói a következő évtizedekben. Az az ideális, ha a kultúra jó kezekben van. És ez nemcsak annak a közönségnek lényeges, aki most itt van, hanem azoknak az embereknek is, akinek fogalma sincs róla, hogy egyáltalán léteik ilyen verseny, ilyen kiállítás – még.
És fontos a kiállítás azért, hogy a szakma, a tanárok és a diákalkotók között létrejöjjön a találkozás. Ezt se mulasszátok el.
Ha már kapcsolat, nézzünk bele a központi témába. Tömegkommunikáció. Előbb valódi kapcsolatokról beszéltünk. A tömegkommunikáció pedig nem az. Egyrészt hiányzik belőle a közvetlenség, a kommunikációban résztvevő szereplők közötti partneri, face to face viszony. Mindez nem probléma addig, amíg a tömegeket szolgálja. Közéleti hírek, időjárás-jelentés, forgalmi akadály, árleszállítás az elektronikus biciklik piacán stb. Másrészt a tömegkommunikáció hajlamos az információval való visszaélésre. Miféle kapcsolat az, amikor átvernek, becsapnak, rászednek bennünket. Szóval a tömegkommunikáció nem nyújt valódi kapcsolatokat, de nagyon is valóságosan hat az életünkre. Tehát keresve se találni alkalmasabb művészi alapanyagot a személyében. Szellemesen, kreatívan emeltétek ki, nagyítottátok fel, értékeltétek egy-egy aspektusát, akár az otthoni akár a Ludwigos 2. fordulóban készített parafrázisokban – megjegyzem, nem volt magától értetődő feladat, hogy a kiindulásként kapott öt művet miként lehet összehozni a tömegkommunikáció témájával. Mivel a tömegkommunikáció igen problematikus, ambivalens jelenség, nem meglepő, hogy sokszor negatívan, kritikusan, ironikusan közelíttettetek hozzá, ahogy munkáitokban hangsúlyosan megjelent – jól illeszkedve a témához – a vizuális zaj, továbbá az erőszak, a konfrontáció, a feszültséggel terhes társadalmi tér. Míg a 2. kategóriában induló diákok projektjeiben azt látjuk, miként lehet megzabolázni, megtisztítani, áttekinthetővé tenni a kommunikációs zűrzavart. A Vigyázat, törékeny, illetve a Robert Capa, a tudósító című kiállításokat illetve otthoni munka keretében az iskolakutatásaitokat kellett infografikákban, illetve Powerpoint prezentációkban interpretálni.
A III. kategória versenyzőinek a parafrázis és a téma kidolgozása mellett egy művészi eljárásnak is meg kellett felelni, ez pedig a kapcsolatokra konkrét és áttételes módon építő kollázs és dekollázs volt. Mindkét technikában egymástól idegen, idegen helyekről származó képek, képrészletek, feliratok, betűk kerülnek egymásmellé, vagy csúsznak egymásra, nem beszélve arról a jelentéstöbbletről, hogy a képek, szövegek maguk is tömegkommunikációs termékekből származtak. Adott volt tehát, hogy a képzelet szabadon szárnyalhasson. Igy lesz egy irodalmi folyóirat borítója szőke női frizura, egy diktátort ábrázoló szobornak a fej helyén pedig egy tévé. Arthur C. Danto két feltételét írta le a művészi képzeletnek. Először is olyankor működik jól, ha valamit egészen más bőrbe bújtatunk. Ahogy a gyerek hátaslónak tekinthet egy botot. De ezt csak úgy tehetjük meg, a más bőrbe bújtatást, ez a másik feltétel, hogy ismerjük azt a bizonyos másik dolgot. Érthetőbben, a gyereknek tudnia kell valamit a lóról. Konklúzió: a képzelet soha nem engedheti el a karmai közül a valóságot. Azt gondolom, erre akaratlanul is figyeltetek, ha nem, hát a képzelet olyan magasra szárnyalt, hogy sikerült a szemünk elől téveszteni.
S végül beszéljünk a kapcsolatok, a találkozási lehetőségek speciális esetéről, a versenyről. Verseny, és művészet. Érdemes ízlelgetni. Nem ördögtől való dolog ez. A legények versenyre keltek a táncházakban, ki figurázik cifrábban a lábával, a filmesek évről évre Cannes-ban, Los Angelesben, Karlovy Varyban találkoznak a nagy díjakért. Nem tudom, mennyire közismert, hogy az 1912-es stockholmi olimpiától a 48-as londoniig több nagy kategóriában is rendeztek művészeti versenyeket az ötkarikás játékokon. De térjünk vissza a jelenbe, hamarosan kiosztásra kerül Aranyoroszlán Velencében, a kortárs művészet legnagyobb seregszemléjén, a Velencei Bienállén. De nem vennék rá mérget, hogy mindenki egyöntetű megelégedésére. Miért is?
Van a magyar irodalomnak egy nagyhatású szerzője, úgy hívják Ottlik Géza. Legismertebb műve: ISKOLA A HATÁRON – kötelező olvasmány: nem úgy kötelező, hanem amúgy, iskolán kívül is. Szóval ez az ember megírta a huszadik század sokak szerint legfontosabb regényét. De csak sokak szerint. Van, aki más tart annak. Van, aki Móricz, Kosztolányi vagy Nádas Péter valamely regényét. Ottlik nemcsak nagyszerű regényeket írt, remek sportoló is volt. Ilyen idős korában, mint ti, 12 mp alatt futotta a száz métert. Azt írja egy helyen Ottlik: „Versenyezni szerettem. A centiméterrel, stopperórával lemérhető, a salakon elért tiszta, igaz, megfellebbezhetetlen eredményeket szerettem.” Hiszen az ember vevő a megkérdőjelezhetetlenre. A jobb és a legjobb elkülönítésére. Ez egyszerűnek látszik az atlétikában. Nem úgy a művészetben. Nem mindenki rajong Ottlik regényeiért. Vannak olyanok, akik tucatnál több jobb portrét fel tudnak sorolni a Mona Lisánál. Ki gondolná, hogy Vermeer: Lány gyöngy fülbevalóval című alkotása csak azért nem került a süllyesztőbe, mert megvették 2 guldenért 1881-ben egy hágai árverésen. (Mai árfolyamon 2 gulden 30 euro ~ 10ezer forint) Hogy van ez? Miért is nehéz a műalkotások összevetése, és miért kell mindig feszengeni kicsit a zsűrinek egy művészeti verseny után? A műalkotás, mindegy az, ha tökéletes, vagy középszerű, ha gyerek, vagy felnőtt alkotta is, mindenkiben – némi költőiséggel – másként születik újjá, és csak ezt áll módunkban értékelni, ezt a nagyon személyes jelenséget, ráadásul kinek-kinek másként van finomra hangolva a művészi ízlése. A 12 mp viszont mindenkinek ugyanazt jelenteni, a 12 mp-nek mindenkiben 12 másodpercként kell újjászületni, ha nem így lenne, stoperre sem lenne szükség. Minden szubjektivitás ellenére, igenis szükség van a műalkotások összevetésére, de leginkább arra, hogy mind többet beszéljünk, vitatkozzunk róluk, Ilyenkor mindig az emberről van szó. Ugyanakkor vannak olyan területei a képzőművészetnek, melyek nagyjából objektívnek minősíthető. Például az, hogy a rajz hitelesen, az anatómiának megfelelően adja vissza a modell látványát. Vagy az, a művész a kezében tartott rajzeszközt milyen rutinnal használja, ismeri-e annak sajátosságait.
Tudom, a verseny sok esetben nem a legjobb pedagógiai módszer. Időnként akkor is versenyzünk, amikor éppen félre kellene tennünk a megmérettetést, a versengést, mondjuk a jobb együttműködés érdekében.
Ugyanakkor egy átgondolt, a diákok számára kellő kihívást, az életkorukhoz passzoló feladatokat kínáló versenyre, ilyennek gondolom FKR-t, szükség van. A versen alkalmas arra, hogy a tanár és a diák képet kapjon arról, hol tart, de más szolgálatot is tesz. A verseny egy jó mecénás, ösztönző elem, amely műveket hív életre.
Hát nem miattuk vagyunk itt?
